akadálymentes változat

Twitter facebook    
Textlib on-line katalógus

Címünk:

2835 Tata-Agostyán,

Kossuth u. 31.


Telefon:

06-30-691-0042


e-mail:

konyvtaragost@pr.hu

 

 
Nyitva tartás
Hétfő: 17:30 - 19:30
Szerda: 17:30 - 19:30
Péntek: 15:30 -19:30

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A sorozatban korábban megjelent mesék >>

 

A gonosznál is gonoszabb mostoha

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg nagy erdő, amellett pedig volt egy szép kis falu. Abban a faluban csakis szegény emberek laktak. De mind között a legszegényebb egy özvegyember volt. Nem volt annak mása, csak egy szépséges kis leány gyermeke, meg egy kedves szöszke hajú fiacskája. Ezek aztán olyan szegények voltak, hogy hétszám csak az éhkoppot nyelték. Ha néha került egy kis kenyérre való lisztecske, a szitát a szomszédból kellett kölcsönkérni, mert még az sem volt nekik.


Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, két csúfságos öregedő lányával. Ez az özvegyasszony szemet vetett a szomszédra, el akarata vetetni magát feleségül. Ezért aztán nyájasan fogadta a kislányt, szép szóval becézte, mindent kölcsön adott, amit csak kért. A kislánynak jólesett az anyai szó, és unszolni kezdte az apját, hogy venné feleségül az özvegyasszonyt. Gondolta, anyja lesz az anyja helyett, a lányok pedig kedves nénéi.


Hiába mondogatta a kisfiú, hogy maradjanak ők csak hárman, úgy van az rendjén, a kislány addig-addig erősködött, no meg az özvegyember is kedvet kapott a házasodáshoz, hogy egy napon egybekeltek.


Az ember eljárt dolgozni, az asszony pedig eleinte jól megrakta a tarisznyáját szalonnával, meg mivel. Örült is a szegényember, mindjárt több kedve volt a dologhoz, keresett is szépen. De hát rövid volt az idő, amíg ez tartott. Az asszony hamar megsokallta a tarisznyarakást, meg a nyájas szót. Lassanként csak száraz kenyeret adott az urának, a ét kis mostohát pedig ütötte-verte.


A szegény ember látta, hogy itt baj lesz, de hát tűrt még, várt még, hátha kitombolja magát az asszony, aztán megint minden másként lesz. Bezzeg arra várhatott szegény feje!
Egy napon arra ment haza a dologról, hogy két gyermeke volt-nincs, eltűnt a házból.
Az asszony azt mondta, hogy biztosan elkódorogtak valamerre, és estére hazatérnek, de a szegényember mindjárt sejtette, hogy a mostoha űzte őket világgá.


De azt még a szegényember sem tudhatta, hogy a mostoha boszorkány volt, és elátkozta a két gyereket. Az átok úgy szólt, hogy amelyik állat nyomából isznak, azzá változzanak. Előző nap nem adott nekik inni a mostoha, hadd szomjazzanak, és mindjárt az első állat nyomából kívánják meg a vizet.


De a gonosznál gonoszabb mostoha átka csak félig teljesedett be.


Ment, mendegélt a két gyermek a rengeteg nagy erdőben, s minél sűrűbb lett az erdő, annál nagyobb volt a kétségbeesésük.
A kisfiú erősen szomjazott, de a nénje csak biztatta, hogy hamarosan elérnek egy tiszta vizű forráshoz, ismeri ő a járást. Megint mentek egy jókora darabot és a fiúcska már olyan szomjas volt, hogy mikor a nővére elfordult, az első állatnyom fölé hajolt, és nagyot kortyolt belőle.
Hát uramfia! Visszanéz a lány, és mit lát: nem az öccse, hanem egy szelíd kis őzike jön mögötte. Hej, sírva ölelte meg a kislány az őzikét, egyre hajtogatta:

 

- Látod, látod kicsi testvérem mit tettél? Megmondtam ugye, hogy ne igyál csak tiszta forrásból, és lám most mi lett belőle?

 

Az őzike nem tudott megszólalni, csak nézett, nézett nagy szomorúan a nővérére. Mit tehettek hát, mentek, mendegéltek tovább, szállást kellett keresni, mert már erősen sötétedett.
Sehol egy kis világosság, sehol egy meleg kunyhó. Mit tehettek mást szegények, bebújtak egy szénaboglyába, ott aztán a jó melegben elaludtak.


Reggel már jól sütött a nap, amikor felébredtek, és látják, hogy egy kopókutya szalad feléjük. A kislány nagyon megijedt, hogy az öccsét akarja majd megfogni, elkezdett hát barátkozni a kutyával, simogatta, becézgette.
A kutya annyira megszerette e kislányt, hogy nem bántotta mellette az őzet, hanem hirtelen megfordult, elrohant, majd meg visszatért a szájában hozott egy sült galambot. Igen megörült a kislány, hisz álló napja nem ettek már egy falatot sem. Igen ám, ő ehette a sült galambot, de az öccse nem, mert hisz az már csak őzeledelt kívánt. A kopó közben mindig  elszaladt, és mindig valami új ételt hozott., egy kis kalácsot, almát, meg mogyorót. Az őzike meg a szénaboglyából lakmározott.
Amikor jóllaktak, vidáman hancúroztak mind a hárman. A kopó gazdája, egy fiatal király, egyre jobban csodálkozott, nem értette, hogy mi lelete az ő hűséges kutyáját. Többet evett, mint máskor, no meg, amint tehette, elfutott, alig lehetett visszaszólítani.


Gondolta a király, utánajár a dolognak, és elindult a kopó nyomán. Egyszer csak látja, hogy a kopó vidáman ugrándozik az őzikével, és velük mulatozik egy szépséges kislány.
Amint meglátták a királyt, mindjárt bújtak is vissza a szénaboglyába, de az nyájas szóval felkérdezte a lánykát:

- Hát te hogy kerültél ide, a sűrű erdő legeslegsűrűjébe, kedves lányka?

- Elűzött a háztól a mostohám – mondta a lány.

- No csak bújj elő a szénaboglyából  - biztatta az ifjú király a lánykát.

- Ó szép vadász, mennék én – felelte a lány -, de félek, hogy a többi kopókutyád megfogná az öcsémet, mert őzikévé változtatta a gonoszok gonosza.

- Nem lesz semmi bántódástok, jöjjetek csak elő bátran – mondta a királyfi. A kopó meg hűségesen odatelepedett mellé, hadd lássa mindenki, hogy vigyáz az új pajtásaira.

 

Nekibátorodott hát a kislány, előbújt és a királynak azon nyomban úgy megtetszett, hogy azt mondta, hazaviszi, felneveli és elveszi feleségül. A lány csak egyet kötött ki, hogy az öccse mindig vele maradhasson.
Volt ennek a királyfinak egy nagyon jószívű királyné-mamája, aki szívesen fogadta a kis árvát meg a szelíd szemű őzikét. Minden jóval ellátta őket, a kislány haját mindig ő fésülte, mert tudta, hogy jó feleséget nevel a fiának, hisz a lány nemcsak szép volt, de jólelkű is.


Telt-múlt az idő, a kislányból nagylány lett, a kis őzikéből pedig nagy őz. Megvolt mindenük, az őzikének a mindennapi harmatos füve, tiszta forrásvize, a kislánynak pedig a szerető anyai gondoskodás. Ki is tanulta a királyné asszony mellett a háziasszonyságot, királynéskodást, és így már nem volt semmi akadálya, hogy megtartsák a lakodalmat. De hát mégsem minden úgy történt, ahogy ők eltervezték. Még az esküvő előtti napon el kellett menni háborúba a királyfinak. Amíg ő odavolt a háborúban, a királyné asszony is meghalt, és egyedül maradt a nagy királyi kastélyban a lányka meg az őzike.


No, több se kellett a gonosz mostohának! Csak erre várt, mert hisz tudta ő közben, hogy mi történt a gyerekekkel. Gondolta, most jött el az ő ideje. A nagyobbik csúfságos lányát mindjárt díszbe öltöztette, és vitte a királyi kastélyban. Hogy szavam ne felejtsem, a kisebbik lány már régen világgá ment, mert szégyellte, hogy mit mível az anyja a szegényemberrel, meg hogyan bánt az árvákkal.
De hát az idősebb lány olyan volt, mint az anyja, mindjárt elsőre úgy állított be a királyi kastélyba, mintha ő lenne ott a főszemély. A lányt mindjárt üldözni kezdte, az őzikét pedig megölette az új szolgákkal, akiket ő fogadott föl.
Egyszer megint éppen a kislányt hajkurászta, és mert az sehogy se hagyta magát, civakodás, dulakodás támadt köztük. A mostohanővér végül is mintha véltetlen lenne, húgát is kilökte az ablakon, hogy az fejjel beleesett egy tóba. De az átbucskázott a fején és lett belőle egy gyönyörű szép aranyszárnyú kiskacsa. A tó partján pedig azon nyomban kinyílt egy ezüstlevelű nyárfa. Az aranyszárnyú kiskacsa naphosszat ott úszkált az ezüstlevelű nyárfa mellett, csak akkor úszott a tó közepére, ha a mostohanővér közeledett.

 

-Jól van, csak menekülj,  - rikácsolta amaz - , ha megjön az ifjú király, úgyis elpusztíttatlak vele.

 

De az aranyszárnyú kiskacsa csak nevette távolról, tudta, hogy nem fogja kő ütése sem.
Közben pedig vége lett a háborúnak. Hazajött az ifjú király, de bezzeg volt min elcsodálkoznia. Az édesanyja nem élt, a régi cselédség szétszéledt, a kastélyban pedig egy csúf idegen lányt talált. Az persze a mostoha idősebbi lánya volt.
Amikor meglátta, az ifjú királyt, a nyakába borult, és váltig állította, hogy ő a menyasszonya, csak fehér bőrét a nap sütötte, arany haját a gond befeketítette, szép keze meg a sok házi munkában durvult el. Hitte is a királyfi, meg nem is, de hát mit tehetett, az esküvő a háború előtt ki volt tűzve, meg kellett tartani.
Javában folyt a lakodalmi készülődés, de az ifjú király nagyon bánatos volt. Egyre csak a tó partján üldögélt az ezüstlevelű nyárfa alatt, és nézte-nézte az aranyszárnyú kiskacsát a tó közepén. Sóhajtozott keservesen, s közben megszólította a kiskacsát:

- Gyere hozzám közelebb, kedves kicsi jószág, hisz te is olyan magányos árva vagy itt a nagy tóban, mint én itt, az ezüstlevelű nyárfa alatt.

Egyszer, amint megint így üldögélt magában, sóhajtozott, megleste őt a gonosz mostoha. Azt hitte, tudja már az igazat, be akarta hát lökni a tóba, hogy pusztuljon bele.
Ugyanis azt gondolta ki, hogy a néppel majd elhitetik, hogy megvolt már az esküvő, de az ifjú király beesett a tóba, ezért most már az ő lánya lesz a királyné, ő pedig az idős királyasszony.
De korai volt az öröm, mert a királyfi meglátta, és mindjárt felismerte. Mellette termett, megragadta és megátkozta: - Legyen belőled csúf varangyos béka, te gonosz boszorkány, aki állattá változtattad a mostohafiadat, és eltüntetted az én kedves mátkámat!

A boszorkány csak vihogott, nem fogott rajta az átok  semmit. Ekkor az ifjú király mérgesen felkapta a vénasszonyt, és behajította a tóba. És lám, mi történt! A boszorkány azon nyomban varangyos békává változott.
Egy szempillantás nem sok, annyi sem telt belé, a kiskacsa kint termett   a parton, és ahogy a királyfi megérintette az aranyszárnyát, visszaváltozott aranyszőke hajadonná.
De még idejük sem maradt örülni egymásnak, amikor a nyárfa reccsent egyet, középen kettévált és egy deli szép legény lépett elő¿ a lányka testvéröccse.


Nagy volt a boldogság, egymás nyakába borulta, sírtak, nevettek örömükben.
A gonosz mostoha még utoljára megpróbálkozott a varázserejével, felfújta magát, hogy visszaváltozzék boszorkánnyá, de a nagy erőlködésben szétpukkadt.


Nem volt már semmi akadálya az esküvőnek, díszes fogattal elmentek hát a gyerekek apjáért, és előtalálták a kisebbik jószívű mostohalányt is. Szépen felöltöztették és mindjárt szebb lett, mint annakelőtte volt. Gonosz nővére pedig világgá ment, de úgy, hogy vissza se jött soha többet.
Hét országra szóló lakodalmat csaptak, hét hétig táncoltak, mulattak, azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

  vissza a lap tetejére