akadálymentes változat

Twitter facebook    
Textlib on-line katalógus

Címünk:

2835 Tata-Agostyán,

Kossuth u. 31.


Telefon:

06-30-691-0042


e-mail:

konyvtaragost@pr.hu

 

 
Nyitva tartás
Hétfő: 17:30 - 19:30
Szerda: 17:30 - 19:30
Péntek: 15:30 -19:30

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A sorozatban korábban megjelent mesék >>

 

Aranyhajú Annuska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy hegy. Ennek a hegynek az aljában volt egy kis tisztás és a tisztáson egy szép kis ház.
Ebben a házban lakott az erdőkerülő a családjával. Nem volt ez a ház se kicsi, se nagy, de azért valahogy elfértek benne, a hat gyermek, a két nagyszülő, a dédapa, dédanya meg az édes szülők.
Az embert Faragó Jánosnak hívták, mivelhogy mindig faragott és igen szépen faragott.
A felesége meg kifestegette mindenféle fű, fa levelével, kérgével, virágjával, amit az ura fabrikált. Olyan szép kis dobozkák, keresztek, bábuk meg lovak lettek azokból, hogy bizony szívesen vette tőlük mindenki a közeli falvakban.


Évente egyszer az asszony a városba is bevitt egy-egy jó háttal a  nagyvásárba, ott szép pénzért eladta, amit odahaza faragtak, díszítettek. Ez hozott valamit a házhoz, de kellett is nagyon. Sok volt a száj, aki evett és kevés a kéz, aki dolgozott.
Egyszer szól az asszony az urának:

- Hallja-e kend János, én ma nem megyek be a faluba árulni, mert nagyon beteg vagyok.

- Jól van – mondja az ember -, bemegyek én helyetted, de mondd meg, hol is kell árulni ezeket a csudákat, mert én nem tudom.

 

A felesége megmondta, s azzal elindult.
Hát, ahogy ment az úton, észrevett a patak partján egy kis öreget, aki a folyócskát ugrálta át és egyre mondogatta:
„Megfiatalodok én, még király is leszek én.”
Nézi-nézi Faragó az embert, hallgatja, amit mond, egyszer csak kedvet kap ő is, hogy átugorja vagy kétszer a patakot.
De ahogy ugrott, beleesett mindenestől a vízbe.
Az ugrálós ember meg kacagott rajta kegyetlenül.
Dühösen kimászott a  patakból s előszedte a tarisznyából a sok széjjelázott holmit. Bizony csúnyák lettek, elmázolódott rajtuk a festék, összekenődtek a minták.

Hej, nagyon elkeseredett a szegény ember, nagyon. Most aztán törheti a fejét, miből veszi meg a családjának, amit muszáj.
S akkor odament hozzá az ugrálós ember, s így szólt:

- Ne búslakodj cimbora, megveszem én tőled így is, ahogy van. Kapsz annyi aranyat, hogy menten meggazdagszol, csak add nekem, amit még nem is láttál otthon.

Gondolkodott egy darabig az ember, hogy mi is lehet otthon, amit ő még nem látott eddig, de nem tudott rájönni.
Így aztán könnyen odaígérte az ugrálós embernek.
Az pedig megtartotta a szavát. Mikor a tarisznyából kirakták a sok elmázolódott faholmit, faragásokat, csak megrázta a ködmönét, és mindjárt ugráltak belőle az aranyak szaporán. Alig győzte szedni a szegény ember.
Amikor már megelégelte kapdosni, azt mondta Faragó János:

- Elég már, mert különben nem bírom hazavinni.

- Jól van – mondta az ugrálós ember – csak el ne felejtsd, hogy mit ígértél.

- Ne félj, nem felejtem el – válaszolta János, és megindult hazafelé.

 

Ment is egy darabig, de csakhamar úgy elálmosodott, hogy lépni se tudott. A nap tűzte meg a fejét, vagy valami más? Maga se tudta. És ledőlt az egyik bokorba.
Mikor felébredt, a tarisznya nem volt sehol, eltűnt a sok arannyal. Hiába keresgélt összevissza mindent, sehol se találta, mehetett haza üres kézzel.
Otthon már az udvarban meghallotta, hogy míg ő odajárt, a feleségének egy szép kislánya született. Búsult nagyon az ember, hogy éppen most nem hozott semmit. S mit mondjon, hová lett a tarisznya? Hiszik is meg nem is, amit mond.
De azért mégis elmesélte a feleségének a dolgot, úgy, ahogy megesett vele. Az meg csak sírt-rítt, hogy bár sose feküdt volna le a bokorba az ura, akkor most gazdagok lennének, így pedig örökké szegények maradnak. Nemcsak aranya nem lesz a kislányuknak, de még kicsi pendelye se.
Ám ahogy nézik a kislányt, egyszer csak ámulva látják, hogy ragyogni kezd a csöppség feje, mintha a nap aranyozná be.
Színtiszta arany volt a haja!
Ennek úgy megörültek, hogy abban a percben lekeresztelték Aranyhajú Annuskának.
És még a szegénységükről is megfeledkeztek rögtön.

Attól kezdve a kicsi Annuska lett minden örömük, minden boldogságuk. Az meg úgy nőtt napról napra, mint a kender. Alig volt egyéves, már beszélt, és annyi jó volt benne, hogy hat gyerekben se volt annyi.
Egyszer egy nagy zivataros éjszaka bevágódott az ajtó és belépet  a kis ugráló ember.
No hiszen, megijedt Faragó János! De vigasztalta magát azzal, hogy nem adja oda a kislányt, mert az aranyat meg ellopták tőle.
A két öregszülő, amint észrevette, hogy idegen van a háznál, előbújt a kemencesutból és nézte, miféle istenteremtése lehet ez az ember?
Az meg mintha nem is volna vendég, se szó, se beszéd odament a padkához és elkezdett melegedni. Jóformán Faragóra se nézett.
A dédanya szólt először a kis ugráló emberhez:

- Mi járatban vagy erre öcsém? – kérdezte.

- Én ide egy adósomhoz jöttem – mondta a kisember -, aki nem emlékszik rám, úgy látom. De várok reggelig. Ha akkor se fog emlékezni arra, mait ígért, majd ellátom a baját.

S reggel odaállt Faragó elébe:

 

- Hallod-é koma – mondja Faragónak. – Én nem viszem el a kis Aranyhajú Annuskát, mert látom, hogy nagyon szeretitek, de akkor adj helyette egy másik gyermeket, nektek van még hat.

Megszomorodott az asszony. Mit csinálhatott az ő ura, hogy ez a csodabogár egy gyermeket kér tőle? De nem tudott semmiről.

- Nem adom én egyik gyermekünket se – mondta Faragó a kis ugráló embernek. – Az aranyat ellopták tőlem, míg aludtam, így hát se aranyam nem lenne, se kedves gyermekem, és nem így állt az alku. Ha néked gyermek kell, keress másutt, nekünk mindegyik egyformán kedves. Ha nehezen is, de a mindennapi kenyér kikerül mindnek.

- Jól van Faragó  - mondta a kis ugráló ember - , most az egyszer megszabadulsz tőlem, de ha valaha még utamba akadsz, nem úszod meg ilyen könnyen. Ezt az Aranyhajú Annuskát meg ne vigyétek sehová, hanem fésüljétek meg sokszor, meglátjátok, mindig kiesik majd egy-két arany a hajából. De arra vigyázzatok, senki más ne fésülje, ne is tudjon róla, csak ti ketten, mert nagy baj lesz.

- Ez derék dolog – mondta Faragó -, jó tanácsot adtál és még nem is haragudtál meg nagyon.

 

Este, mikor a felesége lefektette Aranyhajú Annuskát, elővette a fésűt, és elkezdte a kislány haját fésülni.
Csodák-csodája, éppen úgy történt, ahogy azt a kis ugráló ember megjósolta. Alig húzta végig a kislány fején a fésűt, kiesett egy szép aranytallér. Még egyszer és még egyszer végighúzta a fésűt. Lett három aranya már.
Másnap elment a városba a szegény ember és megvette, amire már hónapok óta szükség volt.
De az ördög nem alszik, a dédmama meghallotta, amit a kis ugráló ember mondott.
Megvárta, míg otthonról elmegy mindenki. Oda settenkedett a kis Annuskához és az hiába ordított sivalkodott, elkezdte fésülni. Hullott az aranytallér, csak úgy pergett. Mire Aranyhajú Annuska édesanyja bejött a házba, a vénasszony kötője tele volt arany tallérokkal.

 

- Hol szerezte ezt a sok aranyat, dédanyó? – kérdezte Faragóné rémülten.

- Honnan te mafla – büszkélkedett az öregasszony – az Annuska hajából. Minden szálban van egy-egy véka. Csak te nem tudod, de az a jóféle urad tudja, ne félj.

 

Így biztatta a feleségét az ura ellen a vénasszony.
Az aranyakat meg közben odaadta a fiának, hogy menjen vegyen házat s költözzenek el innen, mert itt az ördög lakik.
Végül is felcihelődte és elmentek. Vettek egy szép házat, tartottak szolgálót, kisinast, volt ott minden, csak az aranyak fogytak lassan-lassan.

S ugyanakkor a kis Aranyhajú Annuska is egyre betegebb lett.
Se nem evett, se nem ivott már három napja.
Egy este azt mondja, öleljék fel őt és vigyék ki a kispatak mellé, hadd lássa utoljára legkedvesebb játszóhelyét. Felvette az édesapja, utána ment az édesanyja. Sírt, rítt, zokogott, de nem tudott úgy sietni, ahogy a Faragó ment, s így elmaradozott.
Egyszer csak látja, hogy megbotlik az ura, Annuska meg kiugrik az öléből, világít a feje amerre szalad, s szalad egyenesen bele a patakba.  
A patak mély volt, Annuska egészen elmerült, csak aranyhaja úszott kis ideig a víz színén.
Futott az ember, szaladt az asszony is, de mire odaértek a vízhez, már a haja sem látszott.
Az édesanyja se szó, se beszéd, utána vetette magát, a nagy szívfájdalomtól annyira megzavarodott. Az ember meg csak állt és töprenkedett, hogy mitévő legyen.
Amint ott töprenkedik, egyszerre csak megáll előtte a kis ugráló emberke.

- No Faragó János – mondja. Mi lett volna jobb: ideadni Aranyhajú Annuskát, vagy most mind a kettőt elveszíteni?

- Ne bánts engem jóember – könnyezett Faragó – hiszen majd az eszem vesztem így is.

- No, amiért jónak tartottál, én még most az egyszer megbocsátok és segítek rajtad – mondta az ugráló emberke.

- Ez még csak olyan próba volt. Fogd meg ezt a merítőt és merítsd meg a patakba, aztán öntsd ki magad elé.

 

Így tett az ember.
Abban a percben ott állott előtte Aranyhajú Annuska is, meg a felesége is, de még vizesek se voltak.
Mikor kiörülték magukat, látja az ember, hogy asszonyának is, meg Annuskának is csupa csillogó karika a ruhája. Nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mert a sok aranykarika nem volt más, mint amit a kis ugrálós ember adott neki hajdan. Ugyanis, míg ő a bokorban aludt, egy disznó széjjeltépte a tarisznyát, a pénz meg belegurult a patakba, éppen azon a helyen.
Most meg ezeknek a ruhájára tapadt.
Odamentek, összeszedték a sok aranyat, köszöntötték tisztességesen a kis ugráló emberkét és hazamentek.
Otthon aztán elkezdtek gondolkodni, hogy ez a sok jó minden nem jöhetett rossz embertől. Okos dolog lenne megkérdezni ezt a kis ugráló emberkét, kiféle-miféle. Ha rendes ember, akkor Annuskát hozzá adják feleségül, de csak egy kikötéssel – ne vigye messzire tőlük.
Amint így beszélgetnek, tanakodnak, az egyik lány kinéz az utcára s látja, hogy egy gyönyörű hintó áll meg az ajtó előtt.
Kiszáll belőle egy szépséges, daliás királyfi. És egyenesen odaáll Faragó János elébe.

 

- Hívtál apám – mondja -, hát itt vagyok. Elveszem feleségül Annuskát s itt a szomszédban fogunk lakni. Én voltam a kis ugráló ember, de most már felszabadultam az átok alól. Ezt pedig Aranyhajú Annuskának köszönhetem. Tudtam én akkor is, amikor először találkoztunk, hogy csakis ő válthat meg engem. Most megint király vagyok s ott lakom ezután, ahol akarok. Ha azt kívánjátok hogy itt lakjunk itt fogunk lakni. Már készen is áll a palota, nézzetek ki az ablakon.

 

Szaladtak mindnyájan az ablakhoz, s hát ott állott egy csodálatosan szép palota Faragóék háza mellett!
Mi is lehetett volna Faragóék legnagyobb kívánsága?
Annuska boldog és megelégedett legyen.
A lakodalmat hamar megtartották, s nem kellett már félni, hogy nem tudja meg senki, hogyan hull a tallér Annuska hajából.
Mindennap egy másik testvére fésülte, így mind meggazdagodtak. Boldogan élnek talán még ma is.