akadálymentes változat

Twitter facebook    
Textlib on-line katalógus

Címünk:

2835 Tata-Agostyán,

Kossuth u. 31.


Telefon:

06-30-691-0042


e-mail:

konyvtaragost@pr.hu

 

 
Nyitva tartás
Hétfő: 17:30 - 19:30
Szerda: 17:30 - 19:30
Péntek: 15:30 -19:30

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A sorozatban korábban megjelent mesék >>

 

Túl az üveghegyen

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl a kéklő tengereken, messzi kis országban élt egyszer egy ici-pici királykisasszony. Ha jól emlékszem, Pirinkó volt a neve. Pirinkó királykisasszonynak volt egy mosolygó szemű anyukája, megy egy fehér szakállú apókája meg öt kicsi testvére. Fehér szakállú apóka esténként térdére vette a kicsiket, és mesét nekik törpékről, óriásokról, világszép tündérekről, sokfejű sárkányról.

Egyik mese a másikat érte fehér szakállú apó ajkán. A kicsiknek egymás után félrebillent a kis fejük, lecsukódott a szemük, és színesre festette arcukat az álom. Csak Pirinkó bújt oda egyre szorosabban apó fehér fejéhez könyörögve:

- Még mesélj! Még!

Mikor megkondult az esti harangszó, Pirinkónak is aludni kellett menni. De ágyacskájában újra meg újra végigélte a sok, csodálatos mesét. Ha ő egyszer igazi tündérekkel kergetőzhetne! Ha ő egyszer megsimogathatná Tündérszép Ilona fátylát!
Egy, a sok mesebeli tündér közül éppen ott suhant el a Pirinkó ágya felett, meghallotta vágyódó sóhajtását, és elmosolyodott.

- No, most megtréfállak, kis királykisasszony!

Szelíden két karjára emelte, megcsókolta a  két szemét, és hosszú mély álomba ringatta Pirinkót.

És Pirinkó álmodott.
Pöttyös szoknyácskájában, kézenfogva legkedvesebb babáját, kiosont a királyi várból.
Ment, mendegélt ismeretlen utakon, ahol még sose járt, mégis minden fűszálat ismert. Persze, hiszen apóka mesélt már neki a sűrű erdőről, erről a kék tóról, a zengő hegyekről, beszélő bokorról.
És Pirinkót is ismerte errefelé mindenki. Itt is,  ott is hosszú szakállú, nagy sipkás törpék kívántak neki jó reggelt. Egy óriási fáról pedig mókuskák kiabáltak neki, hogy tartsa csak a köténykéjét, majd ellátják útravalóval. Egy pillanat alatt tele lett a csipkés kötényke óriási mogyoróval. Alkonyodott már, mikor az üveghegyekhez ért Pirinkó. Nézte, nézte a csodálatosan szép ragyogó üveghegyet, de hasztalan próbált fáradt lábacskáival felmászni rá.
Egyet lépett felfelé, kettőt csúszott lefelé. Pedig ha idáig eljutott, bizony ő vissza nem fordul.
Esti szellő simogatta meg könnyes arcocskáját.

- Langyos esti szellő, vegyél a hátadra, repülj velem, kérlek, szép Meseországba!

De a szellőm átsuhant az üveghegyek felett, és Pirinkó egyre tanácstalanabbul nézett körül. A nap is éppen most ment aludni az üveghegyek mögé.

- Búcsúzó napocska, vegyél a hátadra, vigyél el magaddal szép Meseországba!

De a nap már álmos volt, fáradt volt, nem vállalta, hogy még terhet is vigyen magával. Ő már akkor utat tett meg ma, hogy örült, ha pihenhet.
Egy rózsaszínű felhő úszott át az égen.

- Rózsaszínű felhő, vegyél a hátadra, repült velem, kérlek, szép Meseországba!

A rózsaszínű felhő megsajnálta Pirinkót. Leszállt hozzá, a hátára emelte és úszott, úszott vele az üveghegyek felett. Olyan magasan volta, hogy kézbe vette a csillagokat, labdázott velük, gurította őket. Egyiket ki is ejtette a kezéből. - Csillaghullás! – mondták odalent a földön.

 

Hajnal lett, mikor a felhő lassan leereszkedett. Pirinkó megköszönte a szívességét, és elindult, hogy megkeresse Tündérszép Ilonát.
Gondolta, a legokosabb lesz, ha bekopogtat az első házikóba, biztosan útba tudják igazítani.
A kopogtatásra senki sem felelt, lassan benyitott hát. A nagy udvarban csend, sehol egy lélek. Tovább lépkedett, a tornác is üres. Egy félig nyitott ajtón óvatosan besurrant, és ugyancsak elcsodálkozott azon, amit látott. Nagy, furcsa szobába ért. Hatalmas kemence mellett egy nagyon öreg anyóka ült. Kicsi, töpörödött volt rajta minden, csak az orra volt rettentő nagy meg a kötőtűi, amiket sovány ujjai között forgatott.
Kötött, kötött; és közben folyton rakta az éhes, nagyhasú kemencét, amelyik nyitott  szájával egyre új áldozat után tátogott. Az anyóka mellett egy furcsa, faragott oszlop, az oszlophoz kötve szép fehér tollú, sárga csőrű kiskacsa. De mi az ott a kiskacsa fején? Az bizony egy fényes arany királyi korona. De még mindig akadt min csodálkozni Pirinkónak. Anyóka feje felett egy kis ketrecben buksi szőke fejecske világított. Uramisten! Egy kisfiú van a ketrecbe zárva.

Hova kerülhettem? – tépelődött Pirinkó. Ezekről sose mesélt nekem fehér szakállú apóka. Kicsit remegett a hangja, mikor köszönt.

- Zzz, zzz – zizegték a kötőtűk, és Pirinkó látta, hogy anyóka egy megmérhetetlen harisnyát kötöget.

- Kié lesz ez a szép hosszú harisnya, anyókám?

- Zzz, zzz – zörögtek barátságtalanul a tű, és anyóka felnézett. – A kíváncsi királykisasszonyé, akinek ma meg kell érkezni hozzánk. Ahány csík van a harisnyán, annyi esztendeig kell neki szolgálni engem meg a két nénémet!

Szegény Pirinkót elfogta az ijedtség. Tudta, már, hogy a mesebeli boszorkány házába került. Jaj, mi lesz vele? Most ki segít rajta?

Pirinkót munkára fogták. Neki kellett rendben tartani a házat, fűteni a nagy kemencét. főzni a három boszorkánynak. Nagyobb kenyereket dagasztott, mint amekkora ő maga volt.
A legöregebb anyóka mellett állt, és egyre biztatta:

- Addig dagasztod, míg megizzadt a gerenda!

Pirinkó gyúrt, dagasztott, és egyre nézte a gerendát.
De bizony az csak nem akart megizzadni. A tészta nőtt, dagadt; és Pirinkó fehér homlokán gyöngyökbe folyt a verejték. Gömbölyű karjával törölgette nehéz munkájának drága gyöngyeit.

- No, most már jó! Látom, hogy már izzad a gerenda! – húzta szét ráncos száját az anyó.

A kenyérből egyforma gömbölyű darabokat vágtak.

- Kinek kell ez a sok kenyér, anyóka? – kérdezte Pirinkó.

- Hi-hi-hi! nevetett a boszorkány – Hazajönnek a kacsáim, nekik kell vacsorára. Meglátod, mennyi szép fehér kacsám van! Hi-hi-hi!

Pirinkón végigfutott a hideg. Eszébe jutott a koronás fehér kacsa. Este lett, valahol harangoztak. Pirinkót elfogta a fájó vágyakozás. Hazamenni! Otthon lenni! Istenem, miért  kívánkozott el otthonról a tündérek közé? Tündérek helyett boszorkányokhoz került! És ki tudja, mi vár még rá?

Hangos hápogást hallott az udvar felől. Kikukucskált az ablakon, hát látja ám, hogy egy egész falka piros csőrű, sárga csőrű, fehér tollú kiskacsa tipeg végig az udvaron, szájukban gömbölyű kenyérdarab. Valamennyinek a fején ott csillog a királyi korona.
A három boszorkány pedig egy-egy varázskönyvet tart maga előtt, és ebből mindenféle érthetetlen varázsszavakat mormol maga elé. A szőke fiúcska, akit megérkezésekor a ketrecben látott, ott nyújtózkodik fáradtan a tornác végében. Ő hajtotta be a kacsákat a mezőről. Talán tőle meg lehetne tudni valamit.

Este, mikor a boszorkányok aludni mentek, Pirinkónak még rendet kellett teremteni a ház körül. Kiosont az udvarra, és könyörögve faggatta a gyereket, mondja el neki, amit a boszorkányokról tud.
A kis pásztorfiú elmesélte, hogy őt is a rózsaszínű felhő hozta ide, a z üveghegyek mögé, mert ő is mindig a mesék világába kívánkozott. A királyi fehér kacsákat már itt  találta, a piros csőrűek, piros lábúak elvarázsolt királyfiak, a sárga csőrűek, sárga lábúak elvarázsolt királykisasszonyok. Valamikor ők is pásztorok és cselédkék voltak a boszorkányoknál, de ha új gyerek toppan be hozzájuk, akkor a régit azonnal fehér tollú kiskacsává változtatják. A  varázslat alól egyetlen csoda mentheti meg őket: az édesanyjuk csókja.

- De hát ember ide  nem kerülhet mi meg nem tudunk többé hazamenni! – kesergett a kis pásztor.

Pirinkó síró szemmel nézett fel az égre. Tele volt ragyogó csillagokkal. Hol a rózsaszín felhő? Eszébe jutott, hogy könyörgött neki:

- Rózsaszín felhő, vegyél a hátadra, repülj velem, kérlek, szép Meseországba!

 

- Pirinkó, Pirinkó! Ide nézzetek, mit hoztam nektek! Mindenkinek van valami vásárfia! Pirinkónak elhoztam az ezüstfátyolos Tündérszép Ilonát! – hallatszott valahonnan nagyon messziről apóka drága hangja.

Aztán egy nagyon puha kéz simult Pirinkó fejére, egy nagyon puha száj Pirinkó arcocskájára, és egész közelről hallatszott az anyuka szava:

- Ébredj fel kis szívem, már az orrodat csiklandozza a napocska!

 

Jaj, de jó volt felébredni! De jó volt örülni, mindennek, ami nem mese, hanem valóságos, igazi élet!
Csak apóka szomorodott el. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért nem kellett Pirinkónak a szép új baba, amin szivárványszínben csillogott Tündérszép Ilona mesebeli fátyla.

  vissza a lap tetejére

 

#top